Max Bolliger karácsonyi története
Stoll Noémi fordítása
Élt egyszer egy öreg bojtár, aki kedvét lelte az éjszakában és a csillagok állását tanulmányozta. Botjára támaszkodva, tekintetét az ég felé szegezve álldogált a mezőn, és figyelt.
- El fog jönni! – mondogatta.
- Mikor jön már? – kérdezte az unoka.
- Hamarosan!
A bojtárok nevettek.
- „Hamarosan!“ – gúnyolták. – Ezt hajtogatod már évek óta!
Az öreg nem törődött velük. Csupán a kétely nyugtalanította, amelyet az unokája szemében látott felvillanni. Ki fogja majd - ha ő már nem lesz - a Próféták jóslatait továbbadni? Bárcsak jönne már! Szíve teli volt várakozással.
- Koronája lesz-e vajon? – szakította félbe gondolatait a fiú.
- Igen!
- És ezüst kardja lesz-e?
- Igen!
- És bíbor palástja?
- Igen! Igen!
Az unoka elégedett volt. Egy sziklán ülve furulyázott. Az öreg hallgatta. A fiú egyre szebben és tisztábban játszott. Gyakorolt reggel és este, nap mint nap. Fel akart készülni a király fogadtatására. Senki sem játszott úgy, mint ő.
- Játszanál-e egy korona, kard, és bíborpalást nélkül érkező királynak is? – kérdezte az öreg bojtár.
- Nem! – hangzott a felelet.
Hogyan tudná őt a játékáért egy király korona, kard és bíborpalást nélkül, arannyal és ezüsttel megjutalmazni? Gazdag lesz, a többiek bámulnak és irigykednek majd. Az öreg elszomorodott. Miért is ígérte meg a fiúnak, amit már maga sem hitt!
Vajon hogyan jön el? A felhőkön, az égből? Az örökkévalóságból? Gyermekként? Szegény lesz-e vagy gazdag? Biztosan korona, kard és bíborpalást nélkül jön majd, és mégis méltóságteljesebben, mint bármely más király. Hogyan tudná ezt megértetni a fiúval?
Egy éjjel különös jelek tűntek fel az égbolton, amelyekre a nagyapa oly rég várt. A csillagok fényesebben ragyogtak, mint máskor. Betlehem városa fölött egy egyedüli csillag tündökölt. Aztán megjelentek az angyalok és hirdették: “Ne féljetek! Ma megszületett a Megváltó!”. Az unoka elindult a fényesség irányába. Subája alatt, mellére szorítva vitte a furulyát. Szaporán szedte a lábát, sietett, ahogy csak tudott. Elsőként ért oda. A bölcsőben fekvő, bepólyált kisdedre meredt, akit egy férfi és egy nő szemléltek boldogan.
A pásztorok, akik addigra utolérték, térdre borultak az újszülött előtt. Az öreg juhász imába kezdett. Ez lenne a király, akiről a nagyapja mesélt neki? – Gondolta a fiú. Nem, ez biztosan csak egy tévedés lehet. Ő nem furulyál itt, soha! Dacolva, csalódottan hátat fordított. Kilépett az éjszakába. Dühében sem a nyílt eget, sem az istálló fölött lebegő angyalokat nem látta.
Az újszülött gyermek keserves sírásba kezdett. A bojtárfiú nem akarta hallani. Kezét fülére szorítva távolabb ment. A gyermek zokogása a szívéig hatolt, nyomon követte és visszahívta őt a pajtába. Másodszor állt a bölcső előtt. Látta, ahogy Mária és József és a bojtárok is kétségbeesetten próbálják a síró csecsemőt megvigasztalni. Hiába! Mi lehet a baja?
Nem tehetett másként. Előkapta a subája alá rejtett furulyát, és játszani kezdte a királynak szánt dalt.
Az újszülött elcsendesedett. Zokogásának utolsó halk szepegése is elnémult. A gyermek a bojtárfiúra nézve mosolygott. A bojtárlegény boldog volt és érezte, hogy a mosoly gazdagabbá tette őt, mint arany és ezüst.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése