Ez a vers nagyon hozzá nőtt a szívemhez, mert azon túl, hogy szeretem olvasni, hallgatni, de szerettem énekelni is. A
Fővárosi Énekkarral sokat énekeltük
Sapszon karnagy úr irányítása alatt. Sajnos nem találtam róla semmilyen felvételt, pedig nagyon szép. Olyan dinamikus és fájdalmas, akárcsak a vers. Amikor 50-70 torokból szakad fel a jajszó, az leírhatatlanul szép és hátborzongató.
Ez a vers 89 éve született, de az a tűz valahogy nem akar meggyulladni. Még most is milliók éheznek, fáznak és menekülnek ennek a
gyönyörű bolygónak különböző
helyein.
S mi köze mindennek a Karácsonyhoz?
Talán nem kell magyaráznom, a vers megfogalmazza helyettem :
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
József Attila: TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
1922. november 12
.