Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Ez a vers nagyon hozzá nőtt a szívemhez, mert azon túl, hogy szeretem olvasni, hallgatni, de szerettem énekelni is. A Fővárosi Énekkarral sokat énekeltük Sapszon karnagy úr irányítása alatt. Sajnos nem találtam róla semmilyen felvételt, pedig nagyon szép. Olyan dinamikus és fájdalmas, akárcsak a vers. Amikor 50-70 torokból szakad fel a jajszó, az leírhatatlanul szép és hátborzongató.

Ez a vers 89 éve született, de az a tűz valahogy nem akar meggyulladni. Még most is milliók éheznek, fáznak és menekülnek ennek a gyönyörű bolygónak különböző helyein.

S mi köze mindennek a Karácsonyhoz? 

Talán nem kell magyaráznom, a vers megfogalmazza helyettem : 

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
 

József Attila: TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek. 

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

1922. november 12
.